SZEVASZ, TAVASZ!

- nyilvános megszégyenülés és egyéb gyakorlatok 1 felvonásban -

Hősünk – esetleg te is lehetnél - egy mámoros éjszaka során rádöbben, hogy talán végzetesen lekéste a tavaszt, a megújulást. Különös, látomásos utazásra indul, melynek során furcsa alakok képében szembesül saját legbelsőbb vágyaival, félelmeivel és elhibázott önképeivel.

Formanek Csaba új drámája ismét a kortárs moralitást műfaját választja: a Likvidátor, a felszámoló című nagyívű műve után - újra groteszk, verses-rímes formában hajszolja hősét a remélt megtisztulás felé. Vajon sikerülhet?

"Bolondítom én Ferencváros népét?
Megrontom talán lelki egészségét?
Ha magamban el is veszek néha,
nem mondhatjátok, hogy léha,
semmmirekellő ez a bűvész,
színházát pusztítsa tűzvész!"

Felhasznált szövegrészletek és inspirációk:
Rákos Blanka, Sós Viktória, Tana-Kovács Ágnes

Írta, látványossá tette, rendezte - és ezért nyilvánosan megszégyenül:
Formanek Csaba

- A színmű megírása során a szerző Térey János Alkotói Ösztöndíjban részesült -

KRITIKÁK

Iza és a Három Nővér írása:
“A Kettőspontban a Szevasz, tavasz! évadnyitó előadásán jártunk. A darab színházcsinálás a színházról, a színházcsinálótól, aki láthatóan már régen lemondott arról a polgári kényelemről, hogy rendezőként elbújjon a nézőtér sötétjében, miközben mások viszik vásárra a bőrüket.

Itt maga az alkotás válik vallomássá, vádirattá és bohóctréfává

és közben kajánul vigyorog a háttérben a kérdés, hogy mi a fenének csinál még mindig színházat az ember, amikor minden ésszerű érv amellett szólna, hogy hagyja abba. Az egészben van valami gyönyörűen szemérmetlen, mert Formanek ténylegesen kiszolgáltatja magát, mániáit, kudarcait, nevetségességét és azt az őrült bizonyosságot, hogy ebből az egészből mégiscsak előadásnak kell születnie.

Formanek egyszerre Lucifere és Ádámja ennek a tripnek, fanyar, kétkedő világszellemként kommentálja a lét stációit, miközben hús-vér emberként újra és újra beléjük zuhan.

Van ebben valami nagyon madáchos és goethés: a tudás keserűsége, a kétely fölénye, az újrakezdés nevetséges és mégis megható makacssága.

Formanek végigjárja előttünk a maga mennyét, poklát és purgatóriumát,

a saját szívét adja oda, cserébe pedig elkéri a miénket is.

És amikor már indulna tovább, valami nagyon egyszerű emberi reflex működésbe lép: nem akarjuk elengedni. Nem hagyjuk eltűnni, elnémulni, elpusztulni ezt a színházat és ezt az embert, mert addigra az ő makacs életben maradása a mi ügyünkké is vált.

Menjen mindenki a Kettőspontba, ott kérem jelentős energia lakik.”