top of page

Senki se mer egyedül élni (avagy az élet egy hivatásos függönyhúzogatóval)

„Amit a köznyelv használ a párkapcsolat leírására, a "te és én" egészen egyszerűen zsákutca, vakvágány. Az ilyen kapcsolatokban csak a személyiségfejlődés során kialakult sérülések kölcsönös kompenzálása zajlik.” (Csernus Imre)

fotó: Révész Róbert (Szeged)

Pár napja éppen a Kettőspont Színházban tartózkodtam, amikor egy kedves hölgy mellettem elkezdte tanulmányozni ennek a bizonyos előadásnak a plakátját. Amikor látta, hogy nézem, úgy éreztem muszáj bebizonyítanom a színházi jártasságom. Megvillantottam a legmegnyerőbb mosolyomat, és büszkén közöltem vele, hogy én ezt az előadást pont tegnap láttam. Természetesen számítanom kellett volna arra, hogy ha beszélgetést kezdeményezek, az nem feltétlenül zárul le annyival, hogy a beszélgetőpartnerem elismerően bólogatva konstatálja, hogy én aztán roppant jártas vagyok a Kettőspont Színház előadásainak repertoárjában. Így a kedves hölgy kapásból visszakérdezett:


- Valóban? Na, és kiknek ajánlaná ezt az előadást?


Vajon mit is jelentett nekem ez az előadás és magamnak ajánlanám-e egyáltalán. Hmm…, izgalmas kérdés. Kiknek is ajánlanám igazából? Talán azoknak legfőképpen, akik már egy ideje megpróbálnak együtt élni egy hivatásos függönyhúzogatóval. Többen vagyunk így ezzel, mint hinné az ember. Lehet, hogy éppen te is, aki ezt olvasod, ebben a cipőben jársz. De persze az is lehet, hogy a hivatásos függönyhúzogató feleségével élsz párkapcsolatban, és még csak nem is tudsz róla. Ez persze csak akkor nyer némi értelmet, ha a kedves vagy éppen nem kedves olvasó (de optimista vagyok, szóval inkább kedves) már túl van az előadás megtekintésén. Hogy konkrétan mit is takar ez a mesterség, az talán a néző előtt sem teljesen világos. De az világosan kiderül, hogy a Formanek Csaba által alakított Borisz (röviden csak Bo) a legjobb a szakmában, és erre a felesége, Pusztai Luca által alakított Nyina (röviden Nyi) roppant büszke, és ez a büszkeség az idő előre haladásával sem fakul, ugyanakkor sok más érzés is bekapcsolódik mellé.


Az előadást végig jellemzik a szélsőséges érzelmek. Ahogy telik az idő, egyre több érzelem és egyre több ellentét bontakozik ki a két főszereplő között. Egyre több kérdés merül fel a nézőben is. Vajon együtt maradnak az előadás végéig, és ha igen, akkor miért, és mi tartja őket egyben? Talán tényleg az a fajta dinamika működik köztük, hogy egyszerre hasonlítanak és a végletekig különböznek. Vajon az én szüleimet is ez a fajta erő tartja együtt több mint 20 éve, mint a színpadon látott párost? Jó ez így nekik? Vajon tényleg azért maradnak „csak” együtt, mert az ember alapjában véve társas lény? Talán igen. Talán ez nem is akkora probléma.

fotó: Fekete Attila (Patyolat)

Az előadás egy számomra nagyon izgalmas eleme az idővel való játék: a néző nem tudja, mennyi telik el pontosan, de mégis érzékeli az idő múlását. Ami még ámulatba ejtett az a térhasználat. Amikor valamelyik szereplő monologizált, akkor azt a zárt függöny előtt mondta, egészen közel a nézőkhöz. Így lett különösen hatásos, amikor Pusztai Luca elkezdett mesélni egy történetet a napjáról, aztán elkezdődött egy kavalkád, ami őt is és a nézőket is beszippantotta, amikor is rájött arra, hogy telik az idő, az édesapja öregszik, és a régi kutyája már nincs is életben. Mindezek hatására érezhető, ahogy egyre inkább a hatalmába keríti a félelem és a keserűség.


A díszletet kicsit édesanyám főzési stílusház tudnám hasonlítani a mostani infláció alatt. Kis pénzből valami nagyszerű dolog lett megalkotva. A szétnyitható díszletfal nagyon jó ötlet. Ezzel az egészen egyszerűen meglepő megoldással (a szó legjobb értelemben) sokkal élményszerűbbé vált az előadás látványvilága. Nem szeretem azt a szót használni, hogy interaktív darab, mert valahogy a kevésbé extrovertált emberekben egy automatikus szorongást vált ki. Ugyanakkor mégis bevonják a nézőt is egy ponton az előadásba, de ezzel a kiválasztott személyekre nem helyeznek nyomást, inkább csak fel van kínálva a lehetőség, hogy bekapcsolódjanak a darabba.


Miután ennyi egészen értelmes és emészthető választ összegyűjtöttem a fejemben, sikerült kiválasztanom az egyetlen olyat, amivel a kedves hölgy nem igazán tudott mit kezdeni, és talán nincs is jogom felróni neki azt a roppant értetlen arckifejezést, ami a válaszom után kiült az arcára:


- Legfőképpen azoknak, akik már egy ideje megpróbálnak együtt élni egy hivatásos függönyhúzogatóval.

fotó: Révész Róbert (Szeged)

Csend. Szeretem ezt a fajta kínos csendet. Ez akkor szokott bekövetkezni, amikor számomra már nyilvánvaló, hogy a beszélgetőpartnerem önhibáján kívül nem ért egyetlen szót sem a mondataimból, ő pedig magát okolja és a tájékozatlanságát, hogy nem tud semmit reflektálni arra. Ettől én is zavarba jövök, és már ketten állunk némán, és kutatunk egymás tekintetében. Ő azt a valamit, amit hozzá tudna fűzni számára érthetetlen kijelentéseimhez, én meg azt a valamit, ami érthetővé tenné számára a véleményemet. Megvan a tökéletes válasz.


- Akarom mondani ez az előadás egy párkapcsolatról szól. Arról, hogy képesek vagyunk-e elfogadni a saját magunk és egymás határait, hogy képesek vagyunk beengedni mást is a lelkünkbe a saját magunk hivatásán, gondolatain és rögeszméin kívül.

- Vagy úgy. Most már értem.

- Az jó mert én egyre kevésbé. Egyre több kérdésem van, amiről beszélnünk kellene, de maga nem látta az előadást. Egyáltalán érdekli magát, amiről beszélek?

- Egy kicsit sem, de most már folytassa, kérem!

- Nem értem magát. Miért kéne folytatnom, ha nem érdekli, amit mondok?

- Mert magát láthatóan érdekli. Szeretném én is azt érezni, amit maga, és szeretnék én is ilyen furcsákat gondolni. Úgy döntöttem, veszek egy jegyet erre az előadásra.


Ha te is vennél jegyet: http://ujalkotomuhely.jegy.hu

További infók az előadásról >>

Comments


Régebben
Archive
Search By Tags
Follow Us
  • Facebook Basic Square
  • Twitter Basic Square
  • Google+ Basic Square
bottom of page